Én nem értem ezt, ám igen szertelen
Tűnődve elém szállt eme verselem.
Mint napszállta égbolton mohó áradat
Tömegen átsejlő karmazsin fáklyahad.

Én nem értem ezt, de mézesen sajog
Egy tekintet lelkemben örökkön vacog.
Aranyszín napsugár villan az égen
Pedig a sötétség leple leszállt már régen.

Én nem értem ezt, de szívem zakatol
S a vágyak súlya az élethez lakatol.
Üvöltő csendje lágyan simogat
Akár az április, ha viharral riogat.

Én nem értem ezt, de felemészt
Gonosz kacajjal felettem heverész.
Ostoba terveket szőttem a világba
De ha te szerettél, nem éltem hiába.

Írj!-üvölti felém ezer hang.
S nem értik meg:többé már nem tudok.
Hiába zsaroltok kegyetlen nappalok
Mostantól én már csak gondolok, hallgatok.

Írj!-süvíti fülemben millió vers strófa.
Mindenütt zakatol, betűnként elszórva.
Szorítva ölelnek kőből font szótagok
Szeretnek, becéznek, s mégiscsak vaskarok.

Írj!-suttogják felettem elhalkult rímek.
Nem hallják válaszom, hogy most nagyon félek.
Az öröklét múzsája megcsalt és elhagyott
Csókjának melege lassanként elfagyott.

Hamu fekhely üveg cipő
Ne búsulj el Hamupipő!
Szürke élet, sebzett lélek
Bálba el ne eresszétek.

Mit sem érő illúzió:
Megment szépen tündér anyó.
Hosszú hajad fonja bátran
Eljön hozzád várva vártan.

Édesanyád nem mostoha
Mostohád nem látja soha.
Cselédként nem szép az élet
Sírból apád ordít érted.

Sanyarú sors osztályrészed
Hidd el bálban ér majd véget.
Tökből hintó, s eltűnt cipő
Mégse búsulj, Hamupipő!

Nem múlt még az
Bár hullt eső:
Szebb jövőre révedő.
S napsugár, ha újra jő
Friss terveket messze sző.

Puha, tollas szárnyak ágaskodnak vállaim felett. Dróttal erősítettem a pólómhoz.Fejemen
hungarocell koszorú. Fehér ruhában botorkálok a színpadon, a többi angyal között.
A rendező hangtalan ordít: Takarodj!
Fölöslegesek a szótlan intelmek. Tudom jól, hogy nem én következem.Fél perc múlva kell
bekapcsolódnom a kórus alt hangjai közé.Ünnepi hangulattól bódultan énekelni a Mennyből
az angyalt.
Bármi mást választhattak volna. Mégis pont ez a dal.
A terem óriási. Biztos, hogy a régi iskolám az.
A díszterem mégis idegen: csillámos ezüst, meg bíbor díszek mindenütt.Karácsonyi girlandok
villogva omlanak lefelé a korláton.Épp hogy frissen sült mézeskalács illata nem lengi be
a közönséget.Tiszta Roxfort. Manók és szellemek nélkül.
Csapzottan áll a jelmez. Mindenki más makulátlan.Szépek, mosolygósak, üdék.
A szülők dacos büszkeséggel figyelik a műsort.Ki- ki saját csemetéit.
Összesúgnak, ha az egyik angyal nem elég tisztán ejti a szavakat.
Amikor az ő kicsikéjük téved, behúzzák fülüket-farkukat.Na de ha másé: gúnyosan csóválják
frissen kozmetikázott szívüket, arcszesz illatú lelküket. 
Középre sétálok, hogy jól lássanak. Közben félrelököm azt, aki éppen szerepel.Talán a
legjobb barátomat.
Homályosan látok. Fehér foltokká mosódnak az alakok.
A levegő nehéz, mintha ólomból volna. Bár fogalmam sincs, milyen érzés, ha megpróbálsz
belélegezni valami ólmosat.Ezzel az erővel műanyagot is szippanthatnék.
A dermedt sokaság figyelme karcol, s elfog egy ismerős remegés.
Ekkor hirtelen érthetővé válik minden.
Hangos üvöltés rázza meg a termet.
Pár percbe telik rájönnöm, hogy az ágyamban fekszem.
Én üvöltök...

Talán egy keresztnél...

Fáradt színek szétfolyt vára
Semmitmondó üres álca.
Vaskos fátylak szemed alatt
Mért nem látod tisztán magad?

Évek múltak. Arcod maradt.
Lelkem mélyén szólt még szavad.
Hangod csengett sűrű zajban
Imám hozzád röppent halkan.

Megkaptad-e? Nem is sejtem.
Ezt már soha meg nem fejtem.
S ha majd egyszer elkárhozunk
Álmok földjén találkozunk.

Kolostorok vaskos csendje
Éjem-napom váltó rendje.
Sétám ködkép. Bágyadt mese.
S búval bélelt árnyak nesze.

Minden olyan fekete. 
Fekete a rét, fekete a mező.
Feketék az utcán a szegélyek.
Feketén koldulnak mindenütt szegények.

Fekete az álom.Fekete az ébredés.
Fekete minden, akár egy tévedés.
A Napnak is sötét immár a sugara
Hiába csodálja ezreknek zavara.

Fekete a cukor, fekete a só.
Feketén csattan csöndben a szó.
Színtelen légben színtelen tárgyak
Fekete szívben elszürkült vágyak.

Feketét álmodunk fekete éjjelen
Sötéten mar belénk folyton a félelem.
S fekete világban fekete emberek
Hiába keresnek hófehér lelkeket.

Örökké élhetsz általam.
Végtelenné teszlek.Magamévá írlak.
Múlandó testedből eszmévé taszítlak.
De búcsút kell hogy mondjak.
Kezed el nem érhet. S nem is láthatsz többé.
Színtelen szagtalan párolgok majd köddé.
Azt sem tudom lassan, létezem e vajon.
Fejemben nem vagy más:
Csak egy árny a falon.

Furcsán néznek rád örök nyertesek:
Mért állnak mellettük szüntelen vesztesek?
Szemükben szánalom. Csupán egy pillanat.
Elillan sebesen, s száguld a gondolat.

Neked csak délibáb. Meg nem élt álom.
Más szemében igen, de a tiedben nem látom.
Pedig lehetnél valódi. Gyötrelmektől mentes.
Nem ilyen műanyag. Köd gondoktól terhes.

Magadból mit adnál, túl sok a világnak
Helyet nem hagyva leendő hibáknak.
Árnyékos sarokban emlékek húzódnak
Skizofrén valóság halmazzá mosódnak.

Hét királyság birodalom
Mit uralt oly sok Baratheon.
Trónja vasból, vérből, vágyból
Tébolyt szülő nászi ágyból.

Hol anyák bűne mocskot vetett
Koronás főt megvezetett.
Így ármány verte szőke fattyak
Hamis címre kárhoztattak.

S királyölő Lannisterek
Csellel nyertek tiszteletet. 
Oroszlánként büszkék, bátrak
A Starkokkal mégsem háltak.

Vak hitbe veszett népek hangja
A tiszta szót mégsem hallja.
Gyermek király szíve hasadt
Önfeledten ugrott hanyatt.

A Tyrellek nyíló szirma
Rózsaként lett elhervadva.
A múlt emlékét tövis vájja
Nem jár érte pénz vagy hála.

Kit észak felé vinne útja
Bitorlókat láthat újra.
Rémfarkasok üvöltenek:
Sansa Starkért dühöngenek.

Deres ura most már Havas
Kinek múltja igen "vadas".
A Bolton nevet fájón ejti
Származását nem is sejti.

Dél, sárkányok, véres flotta
Khalesinek semmi gondja.
Ezüst haja bűvöl lágyan
Védi ezer makulátlan.

A krónika hogy szól majdan
Házak közül ki lesz bajban?
George R.Martin miként ont vért
Talán keksz jár minden holtért?!