Puha, tollas szárnyak ágaskodnak vállaim felett. Dróttal erősítettem a pólómhoz.Fejemen
hungarocell koszorú. Fehér ruhában botorkálok a színpadon, a többi angyal között.
A rendező hangtalan ordít: Takarodj!
Fölöslegesek a szótlan intelmek. Tudom jól, hogy nem én következem.Fél perc múlva kell
bekapcsolódnom a kórus alt hangjai közé.Ünnepi hangulattól bódultan énekelni a Mennyből
az angyalt.
Bármi mást választhattak volna. Mégis pont ez a dal.
A terem óriási. Biztos, hogy a régi iskolám az.
A díszterem mégis idegen: csillámos ezüst, meg bíbor díszek mindenütt.Karácsonyi girlandok
villogva omlanak lefelé a korláton.Épp hogy frissen sült mézeskalács illata nem lengi be
a közönséget.Tiszta Roxfort. Manók és szellemek nélkül.
Csapzottan áll a jelmez. Mindenki más makulátlan.Szépek, mosolygósak, üdék.
A szülők dacos büszkeséggel figyelik a műsort.Ki- ki saját csemetéit.
Összesúgnak, ha az egyik angyal nem elég tisztán ejti a szavakat.
Amikor az ő kicsikéjük téved, behúzzák fülüket-farkukat.Na de ha másé: gúnyosan csóválják
frissen kozmetikázott szívüket, arcszesz illatú lelküket. 
Középre sétálok, hogy jól lássanak. Közben félrelököm azt, aki éppen szerepel.Talán a
legjobb barátomat.
Homályosan látok. Fehér foltokká mosódnak az alakok.
A levegő nehéz, mintha ólomból volna. Bár fogalmam sincs, milyen érzés, ha megpróbálsz
belélegezni valami ólmosat.Ezzel az erővel műanyagot is szippanthatnék.
A dermedt sokaság figyelme karcol, s elfog egy ismerős remegés.
Ekkor hirtelen érthetővé válik minden.
Hangos üvöltés rázza meg a termet.
Pár percbe telik rájönnöm, hogy az ágyamban fekszem.
Én üvöltök...