Csend csacsogásod hallgatom némán
Süketen kacagva millió tréfán.
Vakon szőtt vágyak foltja az égen.
Velem van mindig.Nappalon, éjen.

Csend hangod lüktet harmatos tájban
Szellőként libben ősszel a fákban.
Vöröslik minden. Illatok, képek.
Csörren az avar bármerre lépek.

Csend szavú őszöm fesztelen száguld
Párisban járt már, s nesztelen sárgult.
Fiókok mélyén préselt sok emlék
Feledtet minden. Főleg hogy vendég.

Vastaps csendül szívem húrjain
Villan, rezdül sötét útjain.
Hajnalok hajnalán üt az óta már
Ölel a csend, s dörrenő rajtra vár.

Kikben a szenvedély önálló útra kel
Saját tüzük lángjain sorvadnak el.
Perzsel és felemészt, lángol és összezúz
Görnyedő lélekkel állva is földre húz.

Egy évben annyit élj, mint más tízhúszban
Mosollyal arcodon halnál meg tífuszban.
Mert tudnád az életet élted és megérted
Értékes varázsát percenként elérted.

Konzervatív világnak láncoló bilincse
Tarka kalitkád táncoló kilincse.
S így majd elmúlnak a szürke, fakó nappalok.
Az álmatag éjjelek. A szomorú hajnalok.

A metró enyhén szeles peronján várom, hogy megérkezzen a szerelvény. Bámulok bele az
alagút üregébe, mely éppen olyan sötét, akár a sarokban csövező hajléktalan koszlott viselete. 
Bűntudattal töltött el a látvány.Táskámban hevernek a napi vásárlás végtermékei, ő pedig
idegeneknek könyörög a napi betevő falatért. Az érzést enyhítvén némi aprót csúsztattam
kinyújtott tenyerébe, álszent önigazolási kísérletként. 
Gyakran kerít hatalmába valami kellemetlen emóció, mely keserűen kaparja a torkom.
Évek óta próbálom kimosni a számból. Naponta hétszer mosok fogat. Mégis folyton visszatér.
Pontosabban tizenhárom éve...
Nyomasztónak érzem a város hangulatát. Ennek ellenére úgy döntök, ma csak azért is valami
boldogról fogok írni.
Tudom, hogy az örömöket ritkán szokás papírra vetni. Olyankor egyszerűen csak megéljük a
pillanat édes, gyötrően gyönyörű varázsát. 
Muszáj mosolyogni ha kiejtem - még ha csak fejben is-  gyötrően gyönyörű. Ez a két szó
valahogy bizsereg az ajkamon ha együtt áll.
Sajnos nem jutott eszembe semmi vidám téma. Nincs semmi új, amit megírhatnék. Csupán
gyermekkorom homályos képei törnek rám szüntelen.
Újabban egyre gyakoribbá váltak képzelt időutazásaim a múltba. Talán nem is baj. A 
pszichológusom szerint egészen mélyre kell ásnom.
Hát jó. Ha ő mondja, megteszem:
Vidéken nőttem fel. Egy csöndes, szürke kisvárosban, mely gyerkőc szemmel a szivárvány
összes színében pompázott. Hangjait olyan harsányan hallottam, mint az akkoriban divatos
metál banda énekesének üvöltését az útszéli magnókból.
Ez a csöppnyi település egy teljes univerzumot jelentett. Külön kis világegyetem, mely nélkül
el sem tudnám képzelni az életem. Nem mintha ilyesmin törtem volna a kobakom tíz éves
koromban. 
Gondolataim valahol a házi feladat minél gyorsabb lefirkantása, a papás mamás játékok, és a
faház mögött lopott ártatlan csókok varázsában kavarogtak. 
Fesztelen nappalok, s még könnyedebb éjjelek váltakozása. Így emlékszem vissza arra az időre,
amikor még csakugyan kölyök voltam.
Valódi. Öntudattól mentes.
Ezt a kiegyensúlyozott állapotot négy évvel idősebb nővérem törte darabokra '98 telén. 
Diákcsínyként lopta be a nyugtalanság és félelem érzetét létem hétköznapjaiba. 
Rangidősként felhatalmazva érezte magát minden ocsmány tréfára, mely enyhített bántó 
unalmán.
Sok gonosz heccet kellett elszenvednem. Azonban a faágakkal takart gödörbe pottyanás 
horzsolása gyorsabban gyógyult mint lelkem karcolásai.
Ezen a bizonyos télen történt, hogy saját mesék írásával múlattuk az időt. A nővérem, én, és a 
szomszéd gyerekek. A nevükre már nem emlékszem, de arra igen, hogy a fiúk vörösek voltak. 
Mindkettő szeplős, mint a pulykatojás. 
Azt hiszem, ebből a játékból indult ki az egész. A testvérem még aznap este rémséges
történettel állt elő. 
Szobánk sötétjében. A takaró alatt. Hiába könyörögtem, hogy hagyja abba. Ő megrendült arccal
elmesélte a remete legendáját.
Felnőttként nevetségesen hat egy erdőben élő szörnyeteg, aki csakis zsenge kislányok húsával
táplálkozik. És persze pont a mi utcánkban keresi áldozatait évtizedek óta.
Nevek kerültek elő. Hipotézisek, magyarázatok. Minden olyan lódítás, melyet egy ravasz
tizennégy éves kieszelhet húga terrorizálására. 
Most már akár vicces is lehetne. Mókás volna, ha nem érezném gyomromban a kétségbeesett 
remegést, valahányszor eszembe jut az a nap.
Traumaként éltem meg. Szinte hallottam a torzszülött megannyi áldozatának sikolyát. 
Általában senki sem tudja megmondani, hogyan jött el az a bizonyos pillanat az életében. A
változás perce, mikor megszűnik naiv lurkónak lenni.
Nos, én konkrétan meghatározhatom a meghatározhatatlant. 
Attól az éjtől kezdve elhalt a békesség apró világomban.
A fagyos rettegés beleitta magát mindenbe. Szörnyeket fantáziáltam folyton folyvást. Velük
keltem, s velük merültem zaklatott álomba. Uralma alá hajtotta képzeletem, ez a személyre
szabott pokol.
Alig bírtam haza gyalogolni az iskolából. Az utcánkba érve minden nap rohantam, egészen a 
házunkig. Halálra rémültem minden egyes apró nesztől, melyek előre vetítették vérszomjas
remetém eljövetelét.
Hiszen "ő" az enyém volt. Már csak az én fejemben létezett. 
Ijedelmem pár hétig szórakoztatta ördögi alkotóját, majd oly hirtelen vált köddé emlékezetében,
ahogyan érkezett. 
Én viszont nem feledtem el semmit. 
Hosszú évekig őriztem a lidérc alakját, elmém rejtett szegletében.
Persze ahogy idősödtem, már nem hittem az egészben. Tudtam, hogy hazugság volt. Tudtam
 és tudom.
Ugyanakkor életvitelemmé vált a szorongás. A reszketés. Az egész paranoid állapot. 
Olyannyira belém hatolt, hogy néhanapján még most is tapasztalom. Kósza, véletlenszerű
alkalmakon. 
Ha szemügyre veszem egy vintage butik kirakatát. 
Ha kutyát sétáltatok a parkban, vagy épp szabadjára eresztem fantáziám a metró állomás
peronján.
Mint most. 
A gyenge szellő csípőssé válik, és végre megérkezik a jármű.
Mosolyogva lépek fel rá. Korábbi tervem acélos elhatározássá válik:
Ma csak azért is valami boldogról fogok írni...

Rúzsos ajak vörös selyme 
Még sincs rajta bársony kelme.
Titkos kunyhó látja kárát:
Próbálgatja hetek ágyát.

Ki evett a tányérkámból?
Nem látni az árnyékától.
Ki ivott a pohárkámból?
Nem távozott házacskámból.

Ne is menj el Hófehérke.
Tőled függ a törpök léte.
Mosol, főzöl, takarítasz
Profi módon hamisítasz.

Vadász lelke közben fázik
A halállal eggyé válik.
Megkímélte szűzi léted
Parancsra sem vette élted.

A bányában megy a munka
Morgó s Szundi nagyon unja.
Nehéz csákány nagyot csapott
Otthon alma mérge hatott.

Boszorkánynak hiúsága
Lopott bájak holt vására.
Meg kell ölni Hófehérkét
Ellopta "a legszebb" címkét.

A hét törpe komor gyászba
A széplány meg üveg ágyban.
Nem is ágy az, csúf koporsó
Vágta volna inkább orsó.

Álmokat kergetve jár a nagyvilágban
Keresi, kutatja miért nem él hiába.
Múló tájak színes szép foszlánya
Keserű élete mézédes ostyája.

Párás ablaküveg meghasad felette
Egyszerű kis múltját frissen eltemette.
Minden újabb nap kopott kincsesláda
Felfedezi gyöngyét. Némán ordibálva.

Szétágazó ösvény hoz sok nehéz döntést
Elnyűtt rongyaiba varr bele egy öltést.
Minden tűvonással teljesebb a kucsma
Nem kell neki mégsem, a sok kocsma mocska.

Álmodozón nézve megy a messzeségbe
Régi emlékekbe vissza-vissza lépve.
Idegen tájaknak suhanó varázsa
Ismeretlen földek múlandó hatása.

Elkábít és szédít, édes álmot épít
Megkönnyít és szépít.
Mégis megbéklyózza, testét lelkét újra
Otthona illata, édesanyja csókja.

Messzi országban, délen vagy keleten
Járja a földeket, s csupán csak idegen.
Fáradt honvágy hova hívna?
Furcsa harcot menten vívna.

Nem tudja hogy hova szólít
Innen onnan odabólint.
Csókja pezseg, lázas derű.
Mégsem elég úri nedű.

Mi is volna jó? Bennem most minden mardosó.
Mint felperzselt sebbe szórva só.
Hiába minden árva szó
Jéghideg lelkem fagyos tó.

Csillanó tükre örök játszótér
Hol ködös emlék újra visszatér.
Múltnak eleven mámora
Színtiszta érzékek elmúló zápora.

Dallam ring minden mondaton
Súlyukat többé már én sem vállalom.
Felkelni, mint minden hajnalon
Fénysugár játszik a heverő abroszon.

Kavargó foszlányok bennem vesztek el
Homályos vádakkal nálam esdekel.
Játszi gyengédség nedves ajkadon
Becéző ajkammal végigsimítom.

Nem veszem semmibe, talán csak nullába.
Zajos csend kínjai maradnak utána.
Nem illet most engem, nem illet a jó.
Talán csak néhány, néhány kicsiny szó.

Minden nap megnézed lázas képmásodat
Minden egyes nappal, hiszed élt már sokat.
Kacsintgat a külcsín gazdája arcába
Belsőkben lakozó értékek álcája.

Gyalázattal hallgat, testünk minden éle
Pírban égő orcánk szégyenétől védve.
Csaló maszkom vígan pihen rajtam
Játszom sok szerepet, s te játszanál e rajtam?

Szomorú lelkeknek tépázott alakja
Nem önt formát kívül, megreked falakba.
Vánszorog az idő, tükör hasad ketté
Szilánkokban állva képzet társul mellé.

Fiatal testednek bottal ütöd báját
Hiányzik a lelked, nem öntözted fáját.
Elmúlt az értékes, vágyat adó szépség
Tükrök rabságában, élni túl nagy vétség.

Halvány szellő csapott arcába egy hajnali órán. Idegen hely, idegen emberek. Talán csak egy illúzió. Talán ő maga is egy homályos töredék holmi pultos fiú mámoros emlékei közt. 

Pár hónappal ezelőtt kezdődött minden. Titokzatos világra révedtek szemei, pedig idáig csak a kopott ablaküveg páráját tekintgették mindegy bágyadt reggel. Várható volt, hogy egyszer majd rátalál ez a buja vágy, hiszen egész életében vonzották az éjszakák. A szürkület ólom súlya. A leszálló sötétség misztériuma. A csillagtakaróba burkolt égbolt látványa kicsiny szobája ablakán át. Ez azonban más volt. Valami új. Valami jobb.Testközelből érezni, tapintani, magába szippantani az éjszaka minden apró rezdülését, összes tompa mozzanatát.                   Az első alkalommal naiv mosollyal hagyta,hogy az érzékei eltompuljanak az alkohol mámorától. A kéj fűszeres illata áradt mindenhonnan. Ismeretlen ismerősként állt a homályban, idegenek arcát kémlelve. Hol abszinttól eltorzult arcokat látott, hol ártatlannak tűnő lánykák cseppet sem ártatlan játszadozását kaján pillantások kereszttüzében. Vörös pírban égett orcája a gondolatra, hogy ő is közéjük állhatna. Már látta is maga előtt lenge ruhába bújt sziluettjét. Csípőjét tekerve kínálta testét lelki szomjúsága csillapítására. Az első éjjelen még nem merte elengedni magát. Kicsiny szárnypróbálgatás csupán, de egyetlen apró löket elég volt, hogy kihozza belőle a szunnyadó állatot.                                                               Innentől szenvedély járta át a színtelen nappalok ürességét. Vidám kacagás váltotta fel az unalmas beszélgetések ócskaságát.Volt mit várni az élettől.                                                   Kezdetben péntekenként, később már minden éjjel eljártak.Szerette ezeket a pillanatokat. Nem voltak különösebben szépek, jónak sem mondhatóak, mégis szerelmes érzéseket váltott ki belőle a vad féktelenség. Együtt szárnyaltak időn, téren át. Lett értelme a boldogtalanságnak, a mindennapi teendők elvégzésének, a konvenciók betartásának. Mindennek értelme lett.       Ez a látszólagos egyensúly volt a belépő a vágyott gyógyír megszerzésére. Ha azt gondolták minden rendben,nyugodtabban viselték kimaradásait. Semmilyen színjáték, mesteri manipuláció nem okozott gondot, ha valami a bódulat útjában állt.                                                   Ő játékos természet legbelül. Környezete felé azonban képtelen kimutatni, csak a csöndesség tompa álarca fedezhető fel. Ennek számos oka volt.Sok szenvedés, megpróbáltatás jutott osztályrészül röpke tizennyolc év alatt. Hiába az új móka, az nem kompenzálhatta lénye végletekig érzékeny, átlagtól telesen eltérő voltát. Nem használ a fáradozás, lelke törékeny maradt, mi a keménység álarcába rokkant bele végleg. Visszahúzódó viselkedése vad vágyakkal társult, melyeket ideje kiélni.                                                                                                   Minden más lesz. Valaminek történnie kell. Élete nem folyhatott tovább régi medrében. Feslett anyagba bugyolált vászonkoporsónak érezte ruháit. Vágytól izzó szelleme korlátolt börtönének vélte saját testét. Az éjszakai élet teljesen felszabadította. Megfosztotta erkölcseitől melyeket olyannyira gyűlölt.Ilyen volt ő. Pontosan olyan, mint megannyi ember, kiket túl sok szenti mentalitással látott el a sors.                                                                                                                       Az érzés pedig fáj.Az érzés rossz. Meg kell szüntetni.                                                                         Az "orvosság" immár vénájában csörgedezett. Megnyugvást hozott minden egyes tűszúrás. Szemei csillogtak, csókokat hintve a tű hegyére mellyel nem egyszer hasította véresre puha ajkait. A vértócsa látványa vad, hisztérikus nevetésre sarkallta. Boldog volt. Védtelenül, kiszolgáltatottan, mocskosan boldog.                                                                                                     Ölelő karok. Forróság. Vizes minden. Hideg. Meleg. Hideg.Meleg. Majd egy utolsó forrósági hullám végleg megszüntette a földön fekvő lány szívének dobbanásait. Üveges szemmel meredt a semmibe. Többé már nem mereng túl mély érzelmeken. Talán jó ez így. Hiszen az érzés fáj.                                                                                                                                                       Az érzés rossz.                                                                                                                                                 Meg kellett szüntetni...

Egy szunnyadó kastély sötét kis kertje
Fekete virágok hervadnak szerte.
Üres udvarban honol a csendesség
S minden kihalt, nincs többé szent egység.

Fekete a kastély, fekete az ég
Meghalt a királylány, sötét lett a kép.
Legfelső torony, legutolsó szoba
Sohasem mennék többé már be oda.

Baldachin ágyban örök álmot alszik Ő
Lekerülni sem fog már a szemfödő.
Mikor a rozsdás tű elnyelte szívét
Magához vette rövidke életét.

Egyetlen csoda törné meg az átkot
De ez a mese mindent kiállott.
Csipke királylány sötét álmában
Várja a hercegét csöndes várában.

Az Ő hercege nem jön el soha
Csókja csak emlék, hiába várt csoda.
A varázslatos átok nem múlik el
S az ódon kis kastély így alszik el.

Állomáson állok én, ködös képet festve.
Szépen lassan leszáll majd az éjjelnek leple.
Gyomrom az érzések, sok lüktető lepke
Ez most egy amolyan, magányos kis este.

A hely ahol most állok, emlékeknek terme:
Az állomás a lelkem, legsötétebb verme.
Szabadságot önmagamtól hiába keresve
Érzésekkel telve menekülök messze.

Fejvesztve rohanok, beszippant a lénye
Hiába vágyom rá, nem lehet még vége.
Zakatol a vonat, megy a messzeségbe
Anna Kareninás ábrándokkal élve.