A metró enyhén szeles peronján várom, hogy megérkezzen a szerelvény. Bámulok bele az
alagút üregébe, mely éppen olyan sötét, akár a sarokban csövező hajléktalan koszlott viselete. 
Bűntudattal töltött el a látvány.Táskámban hevernek a napi vásárlás végtermékei, ő pedig
idegeneknek könyörög a napi betevő falatért. Az érzést enyhítvén némi aprót csúsztattam
kinyújtott tenyerébe, álszent önigazolási kísérletként. 
Gyakran kerít hatalmába valami kellemetlen emóció, mely keserűen kaparja a torkom.
Évek óta próbálom kimosni a számból. Naponta hétszer mosok fogat. Mégis folyton visszatér.
Pontosabban tizenhárom éve...
Nyomasztónak érzem a város hangulatát. Ennek ellenére úgy döntök, ma csak azért is valami
boldogról fogok írni.
Tudom, hogy az örömöket ritkán szokás papírra vetni. Olyankor egyszerűen csak megéljük a
pillanat édes, gyötrően gyönyörű varázsát. 
Muszáj mosolyogni ha kiejtem - még ha csak fejben is-  gyötrően gyönyörű. Ez a két szó
valahogy bizsereg az ajkamon ha együtt áll.
Sajnos nem jutott eszembe semmi vidám téma. Nincs semmi új, amit megírhatnék. Csupán
gyermekkorom homályos képei törnek rám szüntelen.
Újabban egyre gyakoribbá váltak képzelt időutazásaim a múltba. Talán nem is baj. A 
pszichológusom szerint egészen mélyre kell ásnom.
Hát jó. Ha ő mondja, megteszem:
Vidéken nőttem fel. Egy csöndes, szürke kisvárosban, mely gyerkőc szemmel a szivárvány
összes színében pompázott. Hangjait olyan harsányan hallottam, mint az akkoriban divatos
metál banda énekesének üvöltését az útszéli magnókból.
Ez a csöppnyi település egy teljes univerzumot jelentett. Külön kis világegyetem, mely nélkül
el sem tudnám képzelni az életem. Nem mintha ilyesmin törtem volna a kobakom tíz éves
koromban. 
Gondolataim valahol a házi feladat minél gyorsabb lefirkantása, a papás mamás játékok, és a
faház mögött lopott ártatlan csókok varázsában kavarogtak. 
Fesztelen nappalok, s még könnyedebb éjjelek váltakozása. Így emlékszem vissza arra az időre,
amikor még csakugyan kölyök voltam.
Valódi. Öntudattól mentes.
Ezt a kiegyensúlyozott állapotot négy évvel idősebb nővérem törte darabokra '98 telén. 
Diákcsínyként lopta be a nyugtalanság és félelem érzetét létem hétköznapjaiba. 
Rangidősként felhatalmazva érezte magát minden ocsmány tréfára, mely enyhített bántó 
unalmán.
Sok gonosz heccet kellett elszenvednem. Azonban a faágakkal takart gödörbe pottyanás 
horzsolása gyorsabban gyógyult mint lelkem karcolásai.
Ezen a bizonyos télen történt, hogy saját mesék írásával múlattuk az időt. A nővérem, én, és a 
szomszéd gyerekek. A nevükre már nem emlékszem, de arra igen, hogy a fiúk vörösek voltak. 
Mindkettő szeplős, mint a pulykatojás. 
Azt hiszem, ebből a játékból indult ki az egész. A testvérem még aznap este rémséges
történettel állt elő. 
Szobánk sötétjében. A takaró alatt. Hiába könyörögtem, hogy hagyja abba. Ő megrendült arccal
elmesélte a remete legendáját.
Felnőttként nevetségesen hat egy erdőben élő szörnyeteg, aki csakis zsenge kislányok húsával
táplálkozik. És persze pont a mi utcánkban keresi áldozatait évtizedek óta.
Nevek kerültek elő. Hipotézisek, magyarázatok. Minden olyan lódítás, melyet egy ravasz
tizennégy éves kieszelhet húga terrorizálására. 
Most már akár vicces is lehetne. Mókás volna, ha nem érezném gyomromban a kétségbeesett 
remegést, valahányszor eszembe jut az a nap.
Traumaként éltem meg. Szinte hallottam a torzszülött megannyi áldozatának sikolyát. 
Általában senki sem tudja megmondani, hogyan jött el az a bizonyos pillanat az életében. A
változás perce, mikor megszűnik naiv lurkónak lenni.
Nos, én konkrétan meghatározhatom a meghatározhatatlant. 
Attól az éjtől kezdve elhalt a békesség apró világomban.
A fagyos rettegés beleitta magát mindenbe. Szörnyeket fantáziáltam folyton folyvást. Velük
keltem, s velük merültem zaklatott álomba. Uralma alá hajtotta képzeletem, ez a személyre
szabott pokol.
Alig bírtam haza gyalogolni az iskolából. Az utcánkba érve minden nap rohantam, egészen a 
házunkig. Halálra rémültem minden egyes apró nesztől, melyek előre vetítették vérszomjas
remetém eljövetelét.
Hiszen "ő" az enyém volt. Már csak az én fejemben létezett. 
Ijedelmem pár hétig szórakoztatta ördögi alkotóját, majd oly hirtelen vált köddé emlékezetében,
ahogyan érkezett. 
Én viszont nem feledtem el semmit. 
Hosszú évekig őriztem a lidérc alakját, elmém rejtett szegletében.
Persze ahogy idősödtem, már nem hittem az egészben. Tudtam, hogy hazugság volt. Tudtam
 és tudom.
Ugyanakkor életvitelemmé vált a szorongás. A reszketés. Az egész paranoid állapot. 
Olyannyira belém hatolt, hogy néhanapján még most is tapasztalom. Kósza, véletlenszerű
alkalmakon. 
Ha szemügyre veszem egy vintage butik kirakatát. 
Ha kutyát sétáltatok a parkban, vagy épp szabadjára eresztem fantáziám a metró állomás
peronján.
Mint most. 
A gyenge szellő csípőssé válik, és végre megérkezik a jármű.
Mosolyogva lépek fel rá. Korábbi tervem acélos elhatározássá válik:
Ma csak azért is valami boldogról fogok írni...