1995.október 19. Franciaország
Komor,szeles napra virradt. Alighogy leszállt a gépről, hangulata máris összhatásba került az időjárás viszontagságaival. Még a szokásosnál is frusztráltabban érezte magát az idegen ország zsúfolt, piszkos repterén. Percekig csak állt, és bámészkodott. Hirtelen hangos fékcsikorgás zökkentette ki kábult állapotából. Ekkor olyan hévvel ugrott bele az előtte álló pocsolyába, hogy a sártól mocskos víz egyenesen az arcáig csapódott váratlan mozdulata nyomán.
Senki sem hitt benne, hogy tényleg megteszi.Csupán egy fiatal felnőtt kamaszkorból megmaradt hóbortjának vélték terveit. Talán meg is maradt volna plátói gondolatnak, ha nem sodródik újra szemei elé régi álma, egy utcán heverő magazin formájában.Egész véletlenül történt. Észrevette azt a bizonyos újságcikket, melynek hatására elemi erővel csapott le rá a felismerés. Sohasem érezte még ilyen tisztán, mit tartogat számára az élet. Az elhatározás azonnal megszületett. Pár hónappal később így eshetett meg,hogy ha a párizsi Fort De Nogent környékén körültekintően vizslatnám környezetem ezen a napon, egy különös, izgága alakra lehetnék figyelmes. A szürkébe öltözött fiatalember idegesen rója az utcákat. Képtelen meghozni a végső döntést, pedig hosszú utat tette meg idáig. Szinte kézzelfogható távolságba került vágyott úti céljától, lábai mégis ólommá nehezülnek, valahányszor megtesz egy-két lépést a toborzóiroda felé. Agyának kicsiny része vitathatatlan kifogásokat keres, míg kalandvágytól fűtött gondolatai szenvedéllyel taszítják bele a cselekvés pillanatába. Bár már órák óta megvolt a kérdésre a válasz, mégis hezitált. Túl erőteljesen éltek benne azok az emlékek, melyek miatt mindig is kételkedett önmagában. "Nincs benned elég kurázsi"-visszhangzik fejében a múlt becsmérlő szava. Édes bűnökbe taszító lavina volt ez a négy szó, miről kimondója talán soha nem is értesült. Elképesztő, micsoda pusztítást okozott számára ez a mondat. Miféle döntésekre sarkallta. A nagy összefüggéseken merengve lép be végül az előcsarnokba. A helyiségbe, melytől jövőjét reméli. Hirtelen jött bátorsága örömében legszívesebben megsimítaná az épület tört fehér falait, csókokkal hintené kéklő padlóját. Az utolsó pillanatban érkezett, már elkezdték felvenni az adatokat az első eligazítás előtt. Je veux entrer á la Legion Entrangére*-ismételgette magában töretlenül az egyetlen francia mondatot, melyet előre betanult. Most már nincs visszaút.Olyan testi-lelki próbatételek várnak rá, melyek teljesítése hosszú évekre elszakítja otthonától. A családjától, a barátaitól. Mindentől ami valaha fontos volt. Az igazság az, hogy már nem számít. Többé már semmi sem számít. Mert ha sikerül, eldobhat minden régi keserűséget, mi az évek alatt beleivódott gyermeteg lelkébe. Nem létezik a múlt, nem létezik a jövő. Egyetlen szent cél lebeg majd szemei előtt. Értelmet nyer eddigi haszontalan élete, végre valós célok elérésén fáradozhat. Hiszen azzal reménnyel érkezett a magyar fiú Franciaországba, hogy az Idegenlégió katonája legyen...
1999. november Közép Afrika
Érzéketlenül cserélte ki az átvérzett kötést bal hüvelykujja körül. Egy sivár, háború sújtotta övezet szolgált újabb állomásul, hol társaival megpihenni kényszerültek. Egyikük sem volt túl jó formában, de talán az ő arcán látszott meg leginkább az elmúlt négy év. Megtépázta a kemény kiképzés, az állandó bevetések. A kötelező száz százalékos teljesítmény, melyen az élet múlott nap mint nap. Hatalmas tehernek bizonyult folyamatos veszélyben élni. A legnagyobb erőfeszítéseket az emberi lét kioltása okozta mégis. Nem a puszta cselekvés, nem maga a pillanat. Gyilkolni nem is volt olyan nehéz, mint ahogyan évekkel ezelőtt hitte. Az adrenalin, a harc heve megteszi hatását. Szinte öntudatlanul suhintja a pengét, vagy süti el a fegyvert. Mert ezt kell tennie. Ez a feladata. Kíméletlenül a fejébe verték hogyan kell felkorbácsolnia állatias ösztöneit. A neheze csak később jön. Ha az adrenalin már nem száguld testében, ha a társai ricsaja már nem töri meg fejében a csendet. Az elején kínok közt telt minden magányos pillanat. Beleégtek retinájába a sokkoló képek. Állandóan érezte szájában a vér fémes ízét, szagolta orrában a halál rothadó bűzét. Éjjel-nappal látta maga előtt áldozatai végső haláltusáját. Kétségbeesett rettegés fogta el. Bűnbocsánatért könyörögve foglalta imába Isten nevét, minden rajtaütés után. Ez ment körülbelül másfél évig. Tartotta magát a körülmények ellenére. Még nemzeti tudatát is próbálta megőrizni német, angol, francia és még ki tudja milyen származású társai gyűrűjében. Nem volt könnyű. Egymás közt leginkább az angolt vagy a németet használták, néha francia kifejezésekkel keverve. A Közép-afrikai népek zöme törzsi nyelveken beszélt, de többnyelvű területekhez híven számos alternatívát hallhatott. Az első évben még hiába gyakorolta napi huszonnégy órában az idegen nyelveket. Gondolatai ennek ellenére mégis magyarok maradtak. Magyarul énekelt, magyar álmodozott, amikor csak lehetősége nyílt rá. Így telt az idő: ha épp nem volt semmi feladat, lassan vánszorgott, helyet hagyva sötét tévképzetek számára. Egyre kívül állóbb lett, gyakran saját maga számára is. Már nem uralta testét a dzsungelharcok során sem, mikor a helyiekkel támadt konfliktus vérengzést követelt. Mintha kívülről figyelné önmagát, ahogy rágyújtja a viskót ellenségeire. Tisztában van vele, hogy a kunyhó a harcosokon kívül nőket és gyermekeket is rejt. Ölt már máskor is, de mindig csak felnőtt férfiakat. Mérlegelnie kellett, és ő kész volt túllépni erkölcsi határain. A vöröslő lángokra szegezte tekintetét, s meghasadt benne valami. Ettől fogva ugyanez az őrült, emésztő tűz kapott lángra szemeiben, valahányszor küzdelemre került sor. Nem számolta többé a napokat. Elmúlt minden rémálom és bűntudat. Lelke szinte eltávozott testéből, képes volt bárkit vagy bármit meggyilkolni, ha parancsba adták. Nők és gyermekek könyörögtek kegyelemért az évek során, mindhiába. Az esdeklő szavak kitéptek egy darabot emberi mivoltából minden alkalommal. Míg végül nem maradt semmi. Negyedik évét szolgálta brutális körülmények között. Állatiasan, üresen. Több ártatlan vér száradt kezein, mint sejtenénk. Mivel nem gondolkodott, nem is juthatott eszébe, hogy serdülő korában hány történetet olvasott félőrült gyilkológépekről. Akkoriban nevetett rajta, hogy egyeseket annyira megtör a katonai élet, a sok vérontás, hogy teljesen kivetkőznek önmagukból. Úgy vélte groteszk kis történetek ezek, melyek a valóságban úgysem fordulhatnak elő. Nem csoda hát, hogy nem fedezte fel magán az intő jeleket. Sűrű köd borította agyát azon az éjjelen is, amikor letelt a szerződésbe foglalt öt év. Lassan felszámolták a tábort, és elindultak állomáshelyükről a hazafelé vezető irányba. Nem fogta fel, mekkora választási lehetőséget jelent ez. Magától értetődőnek vette a szerződés megújítását, katonai életvitele folytatását. El sem tudott más életet képzelni többé. Útjuk harmadik napján egyik társa rosszullétre panaszkodott. Izzadt, torka feldagadt, heves láz gyötörte. Nyilvánvaló volt, hogy azonnal meleg helyre és ellátásra van szükség. Nem először szembesült a tünetekkel. Számos bajtársát hasonló vírus vitte el. Sietve álltak meg a legközelebbi falunak minősülő környéken, és a helyiektől kértek segítséget. Sikerült lefektetni, hűvös vízzel borogatni a beteget, de a hangulat egyre fagyosabbá vált. Érződött valami negatív indulat a vendéglátók felől, akik nyíltan nem merték megtagadni a segítségnyújtást. Úgy tettek, mint akik nem értik a külhoni katonák akcentusát. Nem adtak gyógyszert, vizet, tiszta ruhát a láztól kókadt férfinak. Ezt látva főszereplőnk egyre dühösebb lett. A halál peremén táncoló barátja mellett pattanásig feszültek idegei. S mikor egy afrikai kislány lépett be a várt vizes palack nélkül, elszakadt a húr. Kigyulladt szemében az őrült láng, minek forrósága annyi borzalmas vérontáson segítette át. Tudata elsötétült, ilyenkor semmi sem zökkentheti ki tébolyából. Torkon ragadta a kislányt, és egy erőteljes mozdulattal kitekerte a torkát. Ez persze nem maradt következmény nélkül. Vad ordítozás, eszelős harc vette kezdetét pillanatok alatt, melynek hangjait csupán tompa háttérzajként érzékelte. Tette, amit tenni szokott. Kiiktatott mindenkit, aki csak a közelébe került. Akár támadó volt, akár nem. Vadállatként vetette rá magát, és rúgta, vágta nyeste ellenségeit. Egyszeriben halk nesz szűrődött át tudatzavara vastag hálóján. Aprócska zaj, szinte felismerhetetlen. Mégis olyan ismerős. Furcsa, hisz sem erkölcs sem józan ész meg nem állíthatta tombolás közben ezelőtt. Ahogy a hang egyre közeledett, tisztán és érthetően formálódtak ki az artikulátlan fröcsögésnek vélt szavak. A felismerés pillanatában kihunyt a láng. Az értelem újra helyet kapott, és üvöltésbe fulladt az őt körülvevő holttestek látványától. Nem emlékszik, mikor érzett bármit is utoljára, most mégis zokogva hullt térdre. Egyetlen szó, melytől eszébe ötlött minden. Otthona illata, édesanyja csókja. Egyetlen szó, mely keserédes emlék. Egyetlen szó, mit már talán el is felejtett. Évek óta nem ütötte meg fülét magyar beszéd de egy árva kifejezés elég volt a távolból ahhoz, hogy örökre tanulságul szolgáljon e pillanat. Anyanyelve oly intenzív erővel ébresztette régi öntudatára, mint semmi más ezen a földön. Attól kezdve soha többé nem lett volna képes pusztítani. Minden tébolyult állapotában elkövetett gyilkosság lepergett szemei előtt. Már tudta mit kell tennie. Tudta, hogy meg kell fékeznie önmagát. Halvány mosollyal csúsztatta csuklójára szikéjét, és szabta ki magára a legsúlyosabb vádat. Az ítélethez nem kellett más, csupán egyetlen magyar szó...
*Be akarok lépni az Idegenlégióba
